Az életem kezdete természetesen, mint minden más vámpírnak, emberként kezdődött. 1246-ban születtem, de őszintén elmondva, ennyi idő után már nem tudom pontosan, hogy melyik napon is, mivel azok az események, amik velem történtek, már elfeledtették velem ennek a napnak a jelentését és idejét. Szüleim még igen gyermeteg koromban eltűntek életemből rejtelmes okok miatt. Mióta én az eszemet tudom egy mondhatni gyermekmegőrzőben éltem, ez igazából egy család volt mely minden szerencsétlen gyermeket befogadott, míg egy nap megszöktem, és egy elhagyatott kis lakásban folytattam bujdokolva életem. Ez a lakás mondhatni olyan volt, mint egy könyvtár. Négy szobája volt összesen, egy konyha, egy akkor fürdőszobának mondható helyiség, egy nappali, melyben egy kanapé és pár bútor helyezkedett el, és végül egy kisebb könyvtár. A lakás legtöbb részén könyvekkel telített, könyvespolcok helyezkedtek el, tele vámpírokról, vérszipolyokról, és egyéb lényekről szóló történetekkel. A legtöbb időmet ezeknek, a könyveknek az olvasásával töltöttem, és éjszakánként, arra hogy lopjak, csaljak, annak érdekében, hogy meg tudjam szerezni magamnak mindazt, ami a megélhetésemhez volt szükséges.
            Ám az életem 9 éves koromban gyökeresen megváltozott. Egy újabb nap, és egy újabb éjszaka mikor indultam hogy megszerezzem a napi élelmet. Eleinte még csak sétálgattam kis tenyér nagyságú könyvemet olvasgatva, hisz egyelőre még üres volt az utca, a kis falucskában, így hát senki sem követett. Egészen belemélyedtem a könyvbe, míg nem egyszer csak egy felborult szekér csapott majdnem agyon a földút közepén. Lassan felpillantottam hogy hogyan is történhetett ez, hisz az utca eddig teljesen üres volt. De nem gondolkodhattam tovább, hisz a felébredt, dühösen közeledő emberek hangja futásra késztetett. Menekülésben már igazi mester voltam akkoriban, hisz erre szükség volt, ha nem akartam ismételten abba a családba kerülni vagy annál rosszabb helyre. Már éppen úgy éreztem, hogy most már biztonságban vagyok mikor a semmiből egy férfi termett elém. Nem volt időm igazán megnézni hogyan is néz ki, csak az arcára pillantottam. Áradt belőle a komorság és a vágy, amit eleinte nem tudtam, hogy miért is van. De nem vártam meg válaszát, inkább menekülőre próbáltam fogni, ami természetesen nem sikerült. Csak pár mondatot beszéltünk egymással, míg végül ő oly gyorsan távozott, hogy én nem is tudtam, mit mondjak erre, de inkább nem is gondolkodtam tovább, gyorsan hazarohantam. Majdnem egész éjszaka ezen a férfin járt az eszem, kinek már tudtam becses nevét: Gábriellé Mortis. De a fáradtság egy idő után győzedelmeskedett felettem, melynek akkoriban nem tudtam ellenállni. Másnap éjszaka ismételten összehozott a sor minket egy találkozásra az erdőben. Itt olyan dolgoknak lettem a tulajdonában, amelyet mások csak álmodni mertek volna, viszont más is kiderült azon az éjszakán. Én nem vettem észre, de három kis apró vágás volt a nyakamon, mely azt jelentette, hogy egy vérszipoly megjelölt hogy ma éjszaka a vacsorája legyek. Viszont szerencsémre, nem egy vérszipoly martaléka lettem, amit Mortisnak köszönhettem, hogy megküzdve a vérszipollyal mentette meg életem. Ezek után én egy ideig csak álltam és megdöbbentem, míg végül mikor ő elindult, észbe kaptam majd utána rohantam, és kérdések halmaival leptem el. Hosszas másodpercek, percek vagy lehet órák teltek el, míg végül Mortis arra a döntésre jutott, hogy tanítványává fogad, melyben minden tudását átadja nekem. Még ezen az estén, a lakásomban megvérezett, mely azt jelentette, hogy mondhatni egy szertartáson belül, félvámpírrá változtatott. Akkoriban azt hittem, hogy ez volt éltem legnehezebb éjszakája, de ebben tévedtem. A megvérezésnek a fájdalma, semmi volt ahhoz képest, amit ezek után szenvedtem. A mostanra már mesteremnek nevezett személy, azaz Mortis, elkezdte az edzésemet. Nem tudok pontos évet mondani, de közel 250-300 évig jártam vele a világot, és eleinte igen nehezen, de a későbbiekben már egész könnyedén hajtottam végre minden utasítását és törvényét, amelyet nekem szánt. Az edzések nagyon kemények voltak, és sokszor már azt hittem, hogy feladom, mivel már nem bírtam. Ez a gondolat, egy idő után teljesen elszállt elmémből, hisz erős vámpír akartam lenni, hogy Mortis büszke legyen rám. Ezek az évek alatt rengeteget fejlődtem, mint tudásilag, és mint erőben. Mikor már elég dologra kitanított a mesterem, visszatértünk a kastélyba, ahol ő és akkoriban még Antoni de Rosso uralkodott. Furcsa módon, erről az előtt nekem sose beszélt, melyet sose tudtam meg hogy miért volt, de nem is volt fontos. A fontos az volt, hogy elérkezett az ideje annak, hogy tudásomhoz megfelelően, kiérdemeljem a megfelelő rangot a kastélyban. Annak ellenére, hogy testem kinézete egy 15 éves lányra hasonlított, tudásom és ügyességem szerint, Magisteri rangot kaptam, vámpíréveim kb. 400. évében.
Magisteri éveimben, megismerkedtem egy személlyel, kinek becses neve Paige Aleway. Igazából a vele eltöltött idők után, már testvéremként szeretem, de ezt sosem mutattam ki neki igazán. Mortis tanításai után, megtanultam elrejteni érzelmeimet, melyek legtöbbször egyedül előtte szoktak megmutatkozni. Szabadidőmben, rengeteget vagyok vele, mint edzéseken, és mint társ, akinek mindent elmondhattam volna a vele eltöltött idők során, de valahogy ezt mégsem tettem meg. Akármennyire is, benne kellet, volna a legjobban bíznom, ennyi idő után, még neki se mondtam el lelkem gondjainak legmélyeit. Mikor edzettünk, egyre jobban kiismertük egymás támadásait, és igaz titokban, de több fajta páros támadásokat fejlesztettünk ki. Úgy érezzük, hogy ha eljön az ideje, akkor bevetjük ezeket, a támadásokat, melyeket még a mai napig is keményen gyakorlunk. Minden esetre, életemben meghatározó személy Paige, és szerintem mind öröké az lesz. Hiszen ha kellet mellém állt, igaz voltak olyan pillanatok mikor úgy éreztem, hogy soha többet nem akarom látni. De ezt a gondolatomat sosem tartottam be, s nem is fogom. Ha elgondolom, egyedül egy személy lenne képes, arra hogy elválasszon minket, de ezt sosem fogom a tudtára adni, se Paigenek se annak a személynek.
Keményen kezdtünk edzeni és az évek során igazán erősek lettünk. Viszont mint minden más, ez sem tartott örökké. A két vámpírtestvér között, Anotni és Mortis között kitört a testvérháború. Nem igazán tudta meg egyik fél sem, hogy mit miért forral a másik. Csak mind a ketten tudták, hogy védekezniük, vagy támadniuk kell ellenfelük ellen, hogy győztesként kerüljenek ki harcaikba, mielőtt a másik fél nyerne. Hosszas időkig folyt ez a harc kettőjük közt, én ezt nem szeretném részletezni, hisz ez csak rájuk tartozik. Csak annyit mondhatok, hogy míg ketten egymást marták, addig Paige és én folyamatosan terveztük, hogy megvédjük lehetőleg egyiket, vagy a másikat. Viszont mi is hamar beláttuk, hogy ennek nincs értelme, hisz mind a két fél erősebbek nálunk, és ezt maguk közt kell elrendezni. Egyikük mindig edzett, a másik pedig, folyamatosan elmélyedve a sötétségben tervezte a következő lépést. Egyik nap, eljött a döntő óra. Antoni volt az, aki úgy döntött, hogy itt az ideje véget vetni ennek. Melynek következtében, kihívta Mortist, hogy küzdjenek meg életre, halálra. Paige… Hydra… Felicius… Minden elsőbbrangú vámpír ott volt a csatájukon. A csata egész sokáig tartott, személy szerint Paigevel aggódtam, hisz Antoniról hogy sejtettük hogy csalni fog. Majd olyan dolgok történtek mit nem hittünk volna. Mortis vámpírerejét öklébe irányította, majd egy hatalmas csapást indítva testvére ellen, darabokra törte Antoni csontjait. Mind eddig azt hittük, hogy a vámpírcsont törhetetlen, de ez most már egy vámpírra nem vonatkozik. Antoni még az utolsó pillanataiban, elővette fegyverét, mely a csatájukban tilos volt, és Mortis felé hajította. Nem tudom hogy Mortis számított e erre vagy csak szerencséje volt, de sikeresen hárította, és megölte egyben testvérét. Ezek után sok minden kiderült, hogy miért is történt mind ez, mi is volt Antoni igazi célja. De ez már csak a mi titkainkban létezik.
Életünk mostanra úgy hittük, hogy megnyugodott. Ez alatt az idők alatt megismerkedtem még egy személlyel, aki ismételten fontos volt az életemben. Igen, már múlt időben kell róla beszélnem, mivel távozott az élők sorából. Neve Seba Niel. Alapvetően, amit tudni illik róla az az, hogy Mortis mestere volt, de nekem is rengeteget segített. A kastélyban, igaz titokban de rengeteget segített az embernek. Mortis tőle tanulta el, mint minden mást, a pallóharcot is. Az egész kastélyban senki se volt jobb nála. Ő volt a pallóharc mestere, mivel támadásai olyan hihetetlenek voltak hogy mindenki elcsöndesült a teremben mikor ellenfelével harcolt. A tudása tovább szállt Mortisra, majd végül én, most már főként Mortistól. Felnéztem rá, hogy milyen jó harcos, ezért én is keményen edzettem nap, mint nap. Míg végül, egy napon Seba kihívott párbajra. Szerintem őszintén mondhatom, hogy életem eddigi legnagyobb harcának mondhattam, még ha nem is halálra ment. Gyönyörűen harcoltunk, a kastély összes vámpírja lassan beözönlött az edzőterembe mikor mi párbajoztunk. Oly annyira megbabonázta a vámpírokat, hogy mi a harc közben észre se vettük, hogy bejöttek a terembe. Sokáig küzdöttünk, mindketten bevetettük legerősebb támadásainkat, és tudásunkat. A csata közben, egy sorpont volt, mikor Seba a már így is szétvert bokámra akkorát csapott, hogy a bot is eltört rajta. Ez volt a harc közben a legnehezebb pillanat számomra, esélyeim egyre csak csökkentek. De… valahogy még sem én vesztettem. Nem is igazán fogtam fel azokban a pillanatokban mi is történt, csak az tűnt fel, hogy Seba hamarabb ért földet egy apróval, mint én. Így a harcot megnyertem, és én lettem a legjobb pallóharcos a vámpírok között. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra és nagyon örültem ennek. Viszont, sajnálatos módon ez után pár héttel halt meg Seba. Halála igen fájdalmas volt, most inkább nem is írom ezt le.
A mostani küldetésünk viszont más, nem pedig a gyász. A vérszipolyoknak új uruk lett, én és csapatom, melynek tagjai: Paige, Almira és nem utolsó sorban Rea. Mi négyünkre hárult az a feladat, hogy átvágva minden akadályon megtudjuk, ki a vérszipolyok ura, és ezzel megmentsük a vámpír fajt. Ha elbukunk, a fajunk többi tagja is elbukik…. Nem oly egyszerű utunk, hisz sokan állják el azt, köztük a legveszélyesebb Desmond Tiny, kinek ereje oly hatalmas, hogy azt senki se tudja meghatározni. Annak tudatában, hogy tudjuk azt, hogy bárki meghalhat közöttünk hosszú utunkon, indultunk el a vakvilágba, hogy véghezvigyük küldetésünket…